Tündérmesék, édes álmok, rég elképzelt dallamok,
Minden szépnek egyszer vége, lassan már csak hallgatok.
Szólni sem mer, az, aki fél, jobb a csönd, a hallgatás,
-Holnap talán végre vége!-csak ez maradt. Semmi más.
Nem elég, ha elképzeled, látni kell és hallani,
Ha ölni akarsz, ne csak altass! Meg is kell még fojtani!
Inkább úgy, mint két tűz között, hinni még a holnapban,
Bárcsak ordíthatnám végre: -Megígérted! Holnap van!
Ki emlékszik ma már erre? S ki az, aki mindenre?
Észrevennéd, ha egyik percben minden emlék eltűnne?
Úgysem számít, nem érdekes. A holnap is majd elmúlik.
Tudod így van. A virággal is. Kinyílik, majd elhullik.
Az én mesémnek jó a vége, nem akarom átírni,
Éppen ezért várok most is, hátha meg tudsz menteni.
Édes álom millió van, az egyik az, hogy legyen nyár,
Az elhullt virág nyíljon újra, gyönyörű lesz úgy a táj!
Semmi sincsen, ami biztos, mindent meg kell fejteni,
Vajon tudod, mit jelent ez? Mit akartam mondani?
Bízom benne, addig pedig: rég elképzelt dallamok,
Ez a vége, hiszen tudod, ezeket most te írod.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés